Csenge

Az én csereévemről

Cserediáknak lenni egy idegen országban, idegen családnál nem egyszerű. Emlékszem mennyire meg voltam rémülve a napon mikor megérkeztem, amin igazán csak az segített, hogy láttam a fogadó családom is mennyire izgult. Az idegesség miatti nyelvzár kihívásnak bizonyult, mivel hirtelen megszólalni sem tudtam akármennyit gyakoroltam előtte. Szerencsére senki nem bánta, hogy az első napokban mindenféle nyelvet keverve inkább pantomimeztem mit szeretnék – a családom csak hálás volt, hogy próbálkozni láttak.

Az iskolában hasonló volt a helyzet, amikor le kellett küzdenem azt a vágyat, hogy mindent tökéletesen mondjak. Elárulok egy titkot: abszolút senkit nem érdekelt, hogy nyelvtanilag helyes mondatok jöttek- e ki a számon egészen odáig, míg mondtam bármit is. Külföldről érkezett diák voltam, aki már a jelenlétével érdeklődést keltett. Az osztálytársaim nem győztek jobbnál jobb kérdésekkel traktálni, hogy ők is kicsit világot lássanak rajtam keresztül. Ez volt talán az első nagy dolog, amit kint tanultam. Akármit, csak beszélni, beszélni, beszélni kell.

Nekem sajnos fogadó családot kellett váltanom, ami talán az egyik legnehezebb dolog volt amin addig keresztülmentem. Beismerni, hogy nem élvezem a szituációt, segítséget kérni a kapcsolattartómtól, majd újabb és újabb beszélgetéseken túlesni a családdal. Hosszú hetek voltak, az biztos. Megtanultam egyedül lenni, megtanultam önállóan utazgatni és városokat nézni. Néha komplett vadidegenekkel jártam végig egy város látványosságait egy nap alatt, történeteket cserélve. Rengeteg magabiztosságot és békét adott, meg persze reményt a folytatásra.

Azt is tudni kell, hogy akármilyen biztosan nehézségekbe futsz bele egy csereéven, ugyanolyan biztosan véget fognak érni. Az ilyen helyzetekből tanulja a legtöbbet az ember, pont úgy mint a nagybetűs életben. Győzedelmesen jöttem ki a másik oldalon, rengeteg új tapasztalattal és bátorsággal. Úgy éreztem, hogyha ezt átvészeltem engem már semmi nem tántoríthat attól, hogy végigcsináljam az évet. Így is történt:)

Az új fogadó családomba minden izgulásom ellenére nagyon gyorsan sikerült beilleszkednem. Tárt karokkal fogadtak, mindenféle információ morzsára éhesen. Egész vacsorákat töltöttünk az asztal fölött görnyedve miközben az országainkról osztottunk meg emlékeket. Az új iskolámban is gyorsan találtam barátokat, hiszen a cserediák újdonság nem múlt el.

Emlékszem mekkora sikerélményként éltem meg, mikor az iskolai barátaim először elhívtak magukkal enni iskola után. A fogadó anyukám gyakorlatilag a plafonról kapart le, ahová izgatottságomban ugrottam. Onnantól kezdve pedig megállás nélkül jártam mindenfele: éttermekbe, összejövetelekre, múzeumokba. Sikerült barátokat szereznem a nyelvi nehézségek ellenére is, ami az egyik legnagyobb kitűzött célom volt a cserediák évemre tekintve.

Vannak, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Olyanok, akikkel minden nyáron közös utazásokat beszélünk meg, vagy csak simán az életünk dolgait osztjuk meg egymással ahogy egyre idősebbek vagyunk. Ajándékként tekintek minden ilyen kapcsolatra, és próbálom ápolni őket amennyire csak tudom.

Ugyanezek a barátok támogattak át a nehéz időszakon, ami minden hosszú programos telén érkezik el. Mind a kinti barátaim, mind azok, akikkel a felkészítő programokon találkoztam együttes erővel rángattak ki a házból, mikor néha csak feküdni akartam egész nap. Ez a nehéz időszak több dologból áll össze, nekem viszont egy meghatározó indoka volt: a különböző felületeken mind azt láttam, hogy az itthoni barátaim nélkülem élik az életüket.

Számítottam erre a kihívásra, de mégis meglepett az ereje. Ami segített, hogy internalizáltam magamban micsoda kiváltságos helyzetben vagyok. Nem mindenki jut el önmagában külföldre, nem mindenki lakhat egy fogadó családdal, járhat idegen iskolába, szerezhet barátokat egy olyan nyelven amit még alig beszéltem. Rá kellett jönnöm, hogy az itthoni barátaim ugyanolyan szeretettel fognak hazafogadni, mint ahogyan elengedtek.

Rengeteg magabiztosságot nyertem abból, hogy külföldön éltem és én intéztem a saját dolgaimat. Egy olyan országban navigáltam el, ahol nem az anyanyelvemen kommunikáltam, ahol senkit nem ismertem régebb óta mint pár hónap. Túléltem a nehéz időszakokat, akármennyire is vágytam akár csak egy pillanatra is itthon.

Már egyetemista vagyok, de a kint kapott magabiztosságomat, a bátorságomat és önállóságomat minden nap tudom hasznosítani. Egy másik városba költözni az iskola miatt már nem tűnik olyan nehéz dolognak, mikor 18 évesen egy egész új országot fedeztem fel. A csereév egy nagy önmegismerő utazás volt, ami miatt korábban előtérbe tudtam helyezni a vágyaimat és álmaimat. Nagyon sokat tanultam magamról a különböző fázisokban és időszakokban, amiért a mai napig is hálás vagyok.

Ez nem tűnhet túl hasznosnak, viszont a szaktársaimat figyelve be kell valljam,  úgy érzem előrébb járok az életben. Egy olyan mentalitást sikerült magamra öltenem, hogy akármi történjen én talpra fogok érkezni. Akármit is dob felém az élet, meg fogom oldani. Ez lehetett talán a legnagyobb ajándéka a cserediák létnek.

Mindent összevetve… Nincs kétség afelől, hogy minden cserediák számtalan kihívással néz szembe. Ezeket viszont egyre nagyobb könnyedséggel gyűri le, és halad tovább. Ez adja az erőt a folytatásra, a fejlődésre. Minden részét újraélném, a rosszat és a jót is, ha ugyanide jutnék el.